E. Szabó László
Azért, mert van a világban valami, amit az evolúció során ,,megtanultunk'' és - ennek folyományaképpen - velünk születik az euklideszi geometria, vagy csak azért, mert az iskolában ezt tanuljuk?
A relativitáselméletről szóló egyetemi előadásokon az előadók fel szokták tenni azt a kérdést, hogy vajon mivel magyarázható, hogy az ember számára az euklideszi geometria (a newtoni téridő) az, amely természetes, és a világ valóságos geometriája, mondjuk a Minkowski-geometria olyannnyira természetellenes, hogy az abban való gondolkodás még a relativitáselméletet jól ismerők számára is komoly nehezséget okoz. S rögtön meg is válaszolják a kérdést: Az evolúció során az ember a világ jelenségeiből csak olyanokat tapasztalt, melyekben a világ jó közelítéssel euklideszinek mutatkozott, s ennek megfelelően a téridő-érzékelésünk a newtoni téridő-struktúrát tükrözi.
E széles körben elterjedt nézet, azon túl, hogy feltételezi, hogy a világ geometriai viszonyai az elmében visszatükröződnek, vagyis, hogy e geometriai struktúra és - az érzékelés révén kialakuló - mentális reprezentáció között egy megfelelés áll fenn, hallgatólagosan azt is feltételezi, hogy a világnak van valamilyen geometriai struktúrája.
Miközben a kognitív tudomány különböző irányzatai között vita zajlik
arról, hogy milyen mechanizmus magyarázza meg a külvilág bizonyos
struktúrái és azok mentális reprezentációja közötti megfelelést (instrukciós
és szelekciós modellek), sőt, hogy van-e ilyen reprezentáció
és van-e ilyen megfelelés egyáltalán (RTM és kritikusai), általában
adottnak szokás venni, hogy van a világnak egy bizonyos struktúrája ,
melyre a megismerési folyamat irányul. A geometria példájánál maradva,
a látáskutatásban, az olyan fogalmak, mint pont, egyenes, távolság,
dimenzió, merőlegesség, párhuzamosság, szimmetria, stb., mint a külső
világ elemei, adottak. Julesz Béla egyik stratégiai fontosságú kérdése,
melynek - mint írja - tudományos élete nagy részét szentelte, hogy ,,Hogyan tudja a
látórendszer rekonstruálni [sic!] 2-D retinális vetületekből a
környezet lehető legjobb 3-D reprezentációját?'', mint a valóság
egy tényét feltételezi, hogy a világ háromdimenziós, s benne a retinális
vetületek kétdimenziósak. A látáskutatónak a valóságos világ geometriájára
vonatkozó meggyőződése egybevág a fizikus meggyőződésével, mely szerint
a tér valóságos geometriája (legalábbis a nem-relativisztikus fizika
érvényességének tartományában) a háromdimenziós euklideszi geometria.
Mármost a probléma, amivel itt foglalkozni kivánok, az, hogy a fizikus téved, amikor a világ, vagy ahogyan mondani szokás, a fizikai tér geometriájáról beszél. A világnak nincs geometriája!
Felmerül a kérdés, le lehet-e vezetni egy fizikai elméletből bármilyen, a tér(idő) geometriájára, és általában, szerkezetére vonatkozó állítást. Minden bizonnyal Poincarénak van igaza, aki úgy gondolta, hogy nem. A térre és időre vonatkozó állításaink konvencionálisak. Képletesen szólva
Poincaré ezt a következő példán mutatta meg: Gondoljunk el kétdimenziós lényeket, akik arra vannak kárhoztatva, hogy egy közönséges euklideszi körlap belsején éljék életüket (1. ábra). Vannak méterrúdjaik, melyekkel távolságot tudnak mérni. A körlap hőmérséklete a középponttól kifelé haladva a formula szerint csökken. Méterrúdjaik a hőmérséklettel arányosan változtatják hosszukat, tehát a kör széléhez közelítve a méterrudak hossza tart nullához. Poincaré megmutatta, hogy ha e körlap lakói úgy veszik, hogy méterrúdjaik hossza mindenütt egyforma, akkor arra a konklúzióra jutnak, hogy egy végtelen kiterjedésű, konstans negatív görbületű Bolyai-Lobacsevkszki-felületen élnek. Vagyis a geometria és a fizikai elmélet együtt kell, hogy megfeleljen mindannak, amit e kétdimenziós lények műszereikkel és érzékszerveikkel a világból tapasztalnak:
Mint ismeretes, az első nem-euklideszi geometriák megalkotásakor Gauss kísérletileg akarta eldönteni, hogy melyik a ,,helyes'' geometria. Igaza volt-e Gaussnak? Részben igen, részben nem! Egyáltalán nem volt igaza, ha azt akarta így eldönteni, hogy a nem-euklideszi geometriák helyesek-e, mint matematikai konstrukciók. Ez nem empirikus kérdés. Kis leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, a matematikus olyan matematikai struktúrát hoz létre, amilyet csak akar, feltéve, hogy a struktúrát értelmező axiómarendszer ellentmondásmentes, s hogy a konstrukció eleget tesz még néhány tradicionális elvárásnak. Ha ezeket valaki geometriának nevezi, szíve joga. Ha Gauss a fényjelekből képzett háromszög szögeinek összegét azért kívánta megmérni, mert ezzel arra keresett választ, hogy melyik geometria írja le helyesen a fényjelek viselkedését, akkor igaza volt, hogy ez egy empirikus kérdés. Tévedett viszont, ha arra gondolt, ezzel majd eldönthető, hogy a lehetséges geometriák közül melyik a ,,világ (pontosabban a fényjelek) geometriája'', hiszen önmagában a geometriát nem lehet az empirikus megfigyelésekből kiolvasni, csupán a fizikai elmélettel együtt vonatkoztatható az empirikus világra.
Összegezve tehát, matematikai értelemben sokféle geometria létezhet, és létezik. Abban a pillanatban, azonban, amikor azt kérdezzük, ,,empirikus-e a geometria'', vagyis eldönthető-e egy geometriai kérdés empirikusan, a geometriára nem egyszerűen, mint matematikai elméletre gondolunk, hanem, mint egy olyan elméletre, amely a világra vonatkozik. S mint ilyent, máris a világról szóló (jelesül fizikai) elméletünk tartozékaként kell felfognunk. Ennek megfelelően, csak e fizikai elmélettel együtt vethető alá az empirikus konfirmációnak. Ebben a minőségében azonban, mint Reichenbach helyesen hangsúlyozza, empirikusan szerzett tudásunk része.
Azt hihetnénk a fenti elemzések alapján, hogy a téridőnek csak a metrikus tulajdonságai konvencionálisak, vagyis csak azok a tulajdonságok, melyek meghatározzák az egyes események téridőbeli távolságát. S hogy a topológiája a téridő struktúrájának olyan eleme, amely nem konvenció-jellegű. A következő példán keresztül szeretnék rámutatni, hogy ez nem igaz. Misner és Wheeler mutatták meg először, hogy a vákuum Einstein-egyenleteknek létezik megoldása az
topológiában, vagyis egy olyan téridő-sokaságon, melyben a térszerű hiperfelületek topológiája
. Ezeket a képződményeket nevezte Wheeler ,,féreglyukaknak''. A megoldás érdekessége, hogy a féreglyuk két szája körül a téridő geometriája olyan, mintha egy-egy külső Schwartzschild-megoldás lenne, vagyis a vákuum egy ilyen topológiában úgy viselkedik, mintha ott nagy pontszerű tömegek lennének. Ezt a jelenséget nevezte Wheeler úgy, hogy ,,tömeg, tömeg nélkül''. Wheeler azt is megmutatta, hogy a csatolt vákuum Einstein-Maxwell-egyenleteknek is létezik megoldása a féreglyuk topológiában. Ilyenkor a féreglyuk két szája nem csak tömegként, hanem töltésként is viselkedik, miközben a tereknek nincsenek a valóságban forrásaik, hiszen vákuum megoldásról van szó, vagyis töltéseket látunk töltés nélkül (2. ábra). Wheeler példájával élve, ha egy fizikushallgatónak úgy alakítanánk a tantervét, hogy először megtanítanánk neki a topológiát, utána megtanulná a vákuum elektrodinamikát, vagyis a Maxwell-egyenleteket úgy, hogy nem szerepelnek benne töltések és áramok, majd ezek után bevinnénk egy laboratóriumba és demonstrálnák neki egy ponttöltés körüli elektromos mező erővonalait, akkor ez a diák felkiáltana, ,,Jé, itt egy lyuk van a térben, a tér nem egyszeresen összefüggő!''.
Megmutatható, hogy a tömeghez és az elektromos töltéshez hasonlóan létezik ,,Yang-Mills töltés, Yang-Mills töltés nélül'', vagyis a többi kölcsönhatást leíró fizikai mezők töltései is generálhatók a tér nem egyszeresen összefüggő topológiájával. Tehát a téridő topológiájában is van egy konvencionális elem:
Vegyük észre azt a tudományfilozófiai szempontból figyelemreméltó körülményt, hogy a téridő topológiájában és geometriájában fennálló konvencionalitás egyben a fizikai elméletek konvencionalitását is jelenti: a fizikai létezők olyan esszenciális attribútumainak , mint a tömeg és a különböző töltések, már a puszta létezése is csupán konvenció kérdése. Ezzel együtt, ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy a téridő struktúrájának elmélete és a fizikai elméletek, együtt, már a valóság empirikusan tesztelhető tényeit írják le.
Poincaré konvencionalizmusa kapcsán heves vita bontakozott ki az irodalomban arról, hogy vajon a tér dimenziója is egy konvenció csupán, mint ahogyan ezt Poincaré szintén felveti, vagy természeti tény. Poincaré a következőt írja:
A fizikai törvényeket differenciálegyenletekkel írjuk le, amelyekben az anyagi pontok három koordinátája szerepel. Nem lehetne esetleg ezeket a törvényeket más egyenletekkel kifejezni, ahol ez esetben más, négy koordinátával jellemzett anyagi pontok jelennének meg.Az ideális nyílván az lenne, ha felmutatnánk egy a fenti példáinkhoz hasonló olyan alternatív ,,![]()
Logikailag nyílván megtehető például, hogy n>3 esetén a -hoz hozzáveszünk olyan axiómákat, amelyek egyszerűen megszorítják az anyagi pontok térkoordinátáit egy 3-dimenziós altérre (részsokaságra). Vagy például háromnál kisebb dimenzióban a fennmaradó térkoordinátákat nem geometriai, hanem valamilyen fizikai változóknak tekintjük. Persze ettől el lehet gondolni tetszetősebb megoldásokat is. Nem célunk itt, hogy ilyeneket most kitaláljunk, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy azok a határozott érvek, melyeket Poincaréval szemben szoktak megfogalmazni, tévesek. Egyik ilyen gyakran hangoztatott érv Ehrenfest-től származik.
Ehrenfest szerint, a tér háromdimenziós volta ,,empirikus, fizikai tény''. A ponttöltés tere ugynis
, tehát a távolság négyzetével csökken, ami csak háromdimenziós térben igaz - hangzik az érv -, hiszen más dimenzióban a Poisson-egyenlet megoldása nem
-es összefüggésre vezet. Ami a Poisson-egyenletet illeti, ez igaz. Az érvelés azonban ott téved, amikor természetesnek veszi, hogy egy tetszőleges n-dimenziós geometriát előfeltételezve, az elektrosztatikai jelenségekre vonatkozó empirikus észleléseink egy n-dimenziós Poisson-egyenletre vezetnének. Ezt nemhogy nem garantálja semmi, hanem - mint az Ehernfest által felmutatott problémákból is kitűnik - egyenesen lehetetlen! A
nem egyszerűen abból áll, hogy a
minden formulájában, ahol a dimenzió megjelenik, a hármast kicseréljük n-re. Például a Maxwell-egyenletek, melyekbol az elektrosztatika Poisson-egyenletét származtatjuk, nem-háromdimenziós térben fel sem írhatók a szokásos alakjukban, hiszen a rotációnak csak három dimenzióban van értelme (legalábbis csak ott lesz egy vektor). Hasonlóképpen a vektoriális szorzatnak sincs értelme, csak három dimenzióban. Vagyis a fizika törvényei egy más dimenzióban nem a 3-dimenziós fizikai törvények ,,kézenfekvő matematikai általánosítása'' útján tárhatók fel, hanem úgy, hogy a legelemibb empirikus tapasztalatainktól elindulva, egy nem-háromdimenziós geometria nyelvén mindent újrafogalmazunk, és egy új fizikát építünk fel. Ember legyen a talpán, aki előre megmondja, hogy mi lenne egy ilyen programnak a végeredménye! Nem látunk példát ennek a programnak még csak a részleges megvalósítására sem,
hiszen nincs semmilyen praktikus motivációja annak, hogy ezt megtegyük. Itt most csupán az a fontos, hogy Poincarénak az a felvetése, hogy esetleg a dimenzió is csupán konvenció kérdése, nem alaptalan, és hogy az ellenkezőjére nincs semmilyen empirikus, fizikai bizonyíték.
Eredeti témánk szempontjából az a fontos, hogy a téridő geometriája választás, megállapodás kérdése.
A világ-érzékelés kognitív folyamatának megértésében